Chapter 2

Sziasztok! Köszönöm a 4 komit, nagyon jól esett. Ma kezdődik (pontosabban körülbelül most...) a TMH Tour. Bárcsak ott lehetnénk mindannyian.♥

Felhívnám a figyelmeteket a lent található vélemény gombokra (hogy mondják ezt?), légyszi jelöljétek, hogy hogy tetszett e rész.

Remélem tetszeni fog, jó olvasást. :)

Mindent összevetve „csak” annyit mondtak, hogy nagyon tehetséges vagyok, és hogy találkozni szeretnének velem. Egész végig Louis beszélt, a többiek csak helyeslően bólogattak. Az időpontot és a helyszínt 1-2 óra múlva írják meg. Bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom, a tükörbe nézve pedig csalódottan konstatáltam, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi; lefehéredett arc, karikás szemek, döbbent tekintet… Ennek örömében a kezembe vettem a telefonom, és megcsörgettem Destiny-t.

- Gyere át, de azonnal, különben rátaposok a sárgarépa ültetvényedre! – kiabáltam a telefonba, mikor felvette.

- Oké, oké… Csak nyugodj meg! 5 perc múlva ott vagyok – mondta, majd lerakta a telefont.

Visszamentem, hogy ténylegesen megmossam arcom, és szerencsére akkor már nem voltam annyira „kellemes kinézetű”. Mikor csengetést hallottam, leszaladtam a lépcsőn, és lélekszakadva ajtót nyitottam.

- TE HÜLYE VADRÉPA! – kiáltottam rá viccből, de szerintem ő nem vette észre, ugyanis megszeppenve álldogált egyik lábáról a másikra – Köszönöm! – nevettem, majd odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Először megdöbbent, utána pedig a nyakamba ugrott.

Ezek után leültünk a nappaliban, és beszélgetni kezdtünk.

- Szóval? Mi volt? – kérdezte izgatottan. Ha most izgatott, akkor mi lesz, hogyha megtudja a többi dolgot?!...

- Hááááát, – nyújtottam el, ezzel is húzva az agyát – csak kaptam egy üzenetet – vontam meg a vállam. Nem, nem azért, mert nem érdekelt az egész, hanem ezért, mert kíváncsi voltam a reakciójára. Csak annyi volt a baj, hogy nem válaszolt, egyszerűen fapofával ült, körülbelül két és fél percig, majd megszólalt:

- MIÉRT NEM EZZEL KEZDTED TE NEM NORMÁLIS?! – üvöltött rám. Túl jól ismerem, ugyanis rájöttem, hogy csak vissza akart vágni. De azért valamennyire őszintén gondolta. Várta, hogy döbbent arccal nézzek rá, azonban ez nem történt meg. Elvigyorodtam, megragadtam a kezét, és felrángattam az emeletre. A laptopomat az ölembe vettem, és megmutattam neki mindent. Amikor a videóhoz értem, előre figyelmeztettem, hogy sokkhatás érheti (mindentől belelkesül, talán picit túlzásba is viszi…).

- Készen állsz? – színészkedtem, ő pedig egy határozott, komoly bólintással válaszolt.

Miután befejeződött a videó, be nem állt a szája. Szidott, sikított, csipkedte magát, és körülbelül egy másfél óra után le is állt. Rekordidő. De csak azért, mert üzenetjelző hangot hallottunk. Ismételten az 5 srác volt, ezúttal az időpontot írták le. Holnap délben kell mennem a megadott címre, amennyiben szeretnék, vagy megfelelő az időpont. Az első nem is volt kérdés. A második viszont igen. Akkor lenne találkozóm egy nagyon régi ismerősömmel. Mikor Des meglátta a gondolkodó fejemet, - ami annyiból áll, hogy felvonom a fél szemöldökömet, és hunyorítok (szépen mutathatok…) – kérdezősködött egy kicsit:

- Min gondolkodsz? Ugye nem? Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat! Nem. Nemnem. Neeeeeem – rázta meg a fejét döbbenten.

Hiába, nekem az egész elég nagy fejtörést okozott. Kilencedikben volt egy meleg srác, akivel nagyon jóban voltam. De annyira kikészítették, hogy pszichológushoz kellett járnia, miután pedig "kigyógyult", magántanuló lett belőle, amit meg is értek. Vele találkoznék, de ez nem egyszerű. Hosszú idő telt el, mióta találkoztunk. Nagyon hosszú. Viszont itt egy lehetőség, amit ha most elszalasztok, talán örökre megbánom. Mikor ezeket átgondoltam, már nem is volt kérdés, hogy hova megyek. 

- Nem, dehogy is. Örülhetek, hogy feláldozzák a kevés szabadidejüket rám, azért, hogy találkozzak velük.

- Helyes. Szóval, mit veszel fel holnap? - ugrándozott. Nála ez egy bevett szokás, ha izgatott, bár annak aki nem ismeri, annak elég rémisztő lehet. 

- Nem tudom. Segítessz? - néztem rá bociszemekkel.

- Ezt nem gondolhatod komolyan - nézett rám rosszallóan, leállva a pattogással. - Milyen kérdés ez?! Én már tudom is, hogy mit kell felvenned. Holnap napos idő várható, ami igencsak ritka itt, ezért használd ki. Menj be a gardróbodba, és nézd meg a bal polcon levő ruhákat - utasított. 

- Igenis! - szalutáltam nevetve, mire ő is elnevette magát, majd belökdösött a szobámból nyíló helyiségbe. 

Egyből a jobb oldal felé kaptam a fejem, mert szerintem ott vannak a legjobb ruháim, de jött Des, és a vállamnál fogva átfordított az ellenkező irányba. Sóhajtva kezdtem keresgélni, Destiny pedig egyszerűen leült, és karba tett kézzel várta, hogy döntést hozzak. Mivel belelátok a fejébe (legalábbis úgy érzem), éreztem, hogy csak arra vár, hogy kiválasszam a neki tetsző, szerinte díjnyertes ruhát. Fél óra múlva megtaláltam a legjobb hármat, azok közül már csak totózni lehetett volna, ha barátnőm nem unta volna meg az üldögélést.

- Látom, nem tudsz választani a 3 közül. Ami azt illeti, én sem - vonta meg a vállát. - Talán kérdezd meg anyukádat, ha holnapig nem döntessz - tanácsolta.

- Oké. De a krémszínű masnis különösen elnyerte a tetszésemet.

- Hm - tűnődött. - Valóban nagyon szép... 

- Akkor azt veszem fel - mosolyogtam. - Mennyi az idő?

- Pillanat - mondta, aztán ránézett az órájára. - Fél tizenkettő. Ideje indulnom.

- Jé, így elszaladt az idő? - csodálkoztam.

Kikísértem, majd egy forró zuhany után álomba merültem.

                                                            *

Arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja az arcomat. Pontosabban valami, mert az elég furcsa lenne, hogyha egy ember nyáladzana rám (???). Kinyitottam a szememet, és Skylar-t pillantottam meg. Soha nem kelt fel, csak akkor, ha éhes, ezért adtam neki enni és inni. Leültem a kanapéra, és onnan figyeltem, ahogy a kutyusom falatozik. Ekkor ráeszméltem, hogy ma világhírű emberekkel fogok találkozni, ezért idegesen járkáltam, ami miatt Sky egy kicsit értetlen fejet vágott. Megértem...

5 perccel később már a gardróbból hoztam ki a három ruhát. A földszintre mentem, és bekopogtam anya és a húgom szobájába. Édesanyám halkan kinyitotta, majd becsukta maga mögött az ajtót. 

- Jó reggelt - mosolyogtam rá, amit viszonzott, és ő is jó reggelt kívánt. - Tudnál segíteni valamiben?

- Persze, mondd csak. 

- Ruhát kell választanom, de nem tudom, melyik legyen a 3 közül. 

- Értem. Szerintem a krémszínű legyen - mutatott rá a középen elhelyezettre. 

- Én is arra gondoltam. Köszi - mosolyogtam, majd elmentem zuhanyozni, fogat mosni.

Azután gyorsan felöltöztem, kifésültem a hajam, és csináltam magamnak egy natúr sminket. A kistáskámba beledobáltam az általam írt kottákat, hogyha esetleg kellene. Fújtam magamra egy kis parfümöt, és indultam volna, hogyha Hailey nem szaladt volna elém azt kérve, hogy fésüljem ki hosszú, aranybarna haját. Kénytelen voltam átpasszolni anyunak, mert már 11 óra volt. Dudálást hallottam, ami azt jelentette, hogy megérkezett a taxi, ezért gyors ölelés után kiléptem a házból. Lediktáltam a taxisofőrnek a címet, és elindultunk. Már éppen fel akartam hívni Clay-t (a meleg barátomat), amikor megcsörrent a telefonom. Legnagyobb meglepődésemre pont ő volt az.

- Szia - köszöntem bele a telefonba.

- Szia, Hilary. Figyelj, az a helyzet, hogy ma semmiképpen nem tudunk sajnos találkozni, kórházba került a nővérem - a mondat végét szinte suttogva mondta.

- Nem baj, menj csak a nővéredhez - biztattam, mert a családtagja nyilván fontosabb, mint egy barát, ráadásul ismerem Emmát, és nagyon szeretem. - Mi történt? - kérdeztem halkan. 

- Leukémiás - csuklott el a hangja. Hogy mi? Emma leukémiás? Te jó ég...

- Nagyon sajnálom. Melyik kórházban kezelik? - sütöttem le a szemem. 

- Én is - sóhajtott. - A London Bridge-en - válaszolta, majd közölte, hogy le kell tennie. Jobbulást kívántam a nővérének, majd letettük. Miért mindig a legjobb emberekkel történik ez?! Egyszerűen nem tudom megérteni...

Gondolatmenetemből a telefonom üzenetjelző hangja zökkentett ki.

"Sok sikert csajszi. Majd üzenj a fejleményekről. xx"

Válaszolni akartam, de nem volt időm, ugyanis az autó motorja leállt, tehát megérkeztünk. Még gyorsan rápillantottam a telefonomra, amin az állt, hogy 12:01 van. Nos, valaki kinevezhetne majdnem pontos embernek, ugyanis ez elég ritka dolog. Kifizettem az utat, és gyomorideggel kiszálltam az autóból. Egy szép, nagy ház előtt voltam. Pár másodperc elteltével megjelent előttem az 5 elképesztően helyes fiú...

3. rész = legalább 4-5 komi + tetszik/nem tetszik/nem rossz jelölések + esetleg feliratkozók...♥

Chapter 1

Halk léptekkel osontam ki a szobámból, majd be, a folyosó végén lévő hangszigetelt szobába. Mikor jó kedvem van, ide jövök. Ha rossz, akkor is. A zongorázás mindig megnyugtat, felvidít, vagy egyszerűen csak boldoggá tesz. Beléptem, és kulcsra zártam az ajtót. Utálom, hogyha valaki lát/hall, miközben hangszeren játszom. Ugyanis gitározni is tudok, de csak úgy ahogy. A zongoraszobát (5 éves koromban neveztem el így, azóta sem változott) azért szeretem annyira, mert a „plafon” kupolás volt, ráadásul üvegből készült. Így, hogyha felnéztem, láthattam a csillagos eget, vagy a felhős égboltot.

Helyet foglaltam a zongora előtt lévő széken, és random játszani kezdtem rajta egy dallamot. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Éreztem, hogy melyik dallam hogy passzol össze. Apa tanított meg régen zongorázni. 5 éves voltam. Akkor építettük meg ezt a szobát, akkor neveztem el zongoraszobának, és akkor tanított meg apa zongorázni. Nagyon hiányzik, szerintem mindenkinek a családból, de ezt hozta a sors. Azonban, van egy húgom és anyám, akiket nagyon szeretek. És ez a lényeg.

Miután meguntam, hogy egyhelyben ücsörgök, és gondolkodom, inkább visszatotyogtam a szobámba, és a takarómba burkolózva elaludtam. Hajnal 3-kor kaptam egy üzenetet.

„Holnap 11-kor gyere a parkba, és ismertetem a tervet.”

Ki más lett volna a feladó, ha nem Destiny… mindig is ilyen bolondos lányka volt. Ezért is szerettem meg. Valamelyest különbözőek vagyunk, de mégis nagyon kijövünk egymással, úgy körülbelül 7 éve. Amúgy fogalmam se volt, hogy milyen tervről beszél. Küldtem neki egy „oké”-t, és visszaaludtam.

*

Mint minden reggel, magamtól keltem fel. A faliórám 8-at mutatott, ami azt jelentette, hogy van még 2 és fél órám az indulásig. Végtagjaimat dobálva mentem le a lépcsőn, de mikor megpillantottam Hailey-t (eléggé hasonlít a nevünk), lefutottam, és egy nagy öleléssel üdvözöltem, mint általában.

- Mit kérsz reggelinek? – kérdeztem.

- Azt, amit te – mosolygott rám angyalian. Annyira, de annyira szép. Nagyon hasonlít apára.

- Minden reggel ezt mondod – nevettem el magam.

- Igen. És minden reggel a válaszod az, hogy komolyan gyümölcssalátát kérek-e.

- Szóval azt kérsz?

- Igen – bólintott, ezzel megnyomatékosítva azt.

Összevágtam minden gyümölcsöt, ami elém került. Almát, barackot, banánt, ananászt… és facsartam egy kis citromlevet is hozzá, majd elkészítettem. Betettem a hűtőbe, hogy öltözködés után Hailey társaságában elfogyasszam.

Felrohantam a szobámba, és keresgélni kezdtem a gardróbomban. Végül - a londoni időjárást figyelmen kívül hagyva - egy farmersort és egy smaragdzöld póló mellett döntöttem, amin egy ’New York’ felirat díszelgett. Nem több mint 1 óra múlva csengetésre lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtót, majd őszinte meglepődésemre Destiny állt az ajtóban.

- Gyere be – invitáltam, mire ő köszönt, és belépett az ajtón.

- Pár óra múlva jövünk – mondta anya, majd kilépett az ajtón, a húgom után.

- Szóval, akkor ki sem megyünk a parkba? – húztam fel nevetve a fél szemöldököm, amit fogalmam sincs, hogy csinálok.

- Nem.

- Hát, akkor menjünk fel.

Utunk a szobámba vezetett, de Destiny csak felkapta a laptopomat, és bement a zongoraszobába, így kénytelen voltam követni. Ösztönösen felnéztem, és csak annyit láttam, hogy nagy esőfelhők gyülekeznek felettünk. Erre ügyet sem vetve lehuppantam Des mellé a kis kanapéra, majd azt figyeltem, hogy mit tevékenykedik.

- Nem játszanál nekem valamit? – kérlelt.

- Tudod, hogy nem szeretem… De csak neked, csak most lejátszok egy dalt. Remélem, hogy különlegesnek érzed magad emiatt – mosolyodtam el.

- Hát persze. Na de most ülj le szépen, és nyomkodd azokat a nemtudom miket – sürgetett.

- Oké. Amúgy billentyűk. Melyik dalt?

- Hmm – tűnődött – Forever Young – pattogott szórakozottan.

Lenyomtam az első billentyűt, majd a másodikat. Tudomást sem vettem arról, hogy itt van az első ember, akinek 10 éves korom felett zongorázok, és mellé énekelek is. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a zene, a dallam, ami megtanított arra, hogy higgyek magamban. Folyamatosan éreztem Des tekintetét magamon, de nem zavart. Mikor befejeztem a dalt, sóhajtottam egy nagyot, majd egyszerűen csak a magas hangokkal kezdtem el játszani. Kérdő tekintettel fordultam legjobb barátnőm felé, ő pedig csak csillogó szemekkel, elismerően bólintott. Még valamit pötyögött a gépen, utána pedig közölte, hogy haza megy.

- Majd beszélünk. Telefonon – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Oké. Amúgy milyen tervről beszéltél? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Á, semmi, semmi… - legyintett vigyorogva. Még ugrándozott egy ideig, hogy milyen jó ötletei vannak a jövőre nézve, majd egy ölelés után hazaindult. Abban a pillanatban pedig hazaérkeztek anyáék.

- Hoztatok bubis vizet? – érdeklődtem (na jó, fogalmam sincs, hogy minek írom ezt bele - szerk. megj.)

- Persze.

- Köszi, felmentem – majd egy fél literes buborékos vizet felkapva felszaladtam a szobámba.

Vettem egy frissítő fürdőt, abban a reményben, hogy elszaladhatok egy közeli cukrászdába, enni egy szelet sütit. Minden héten egyszer szoktam csak ilyesmi édességeket enni. Viszont akkor már követelem. Kiszálltam a tusoló alól, és egy törölközőt magam köré csavarva mentem vissza a szobámba. Akkor viszont kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy szakad az eső. Sok mindent szeretek Londonban, de az időjárással soha nem voltam kibékülve. Ragaszkodtam a rövid sortokhoz, a szoknyákhoz, a fürdőruhákhoz. És hogy miért?! Egészen 5 éves koromig Venice Beach közelében laktunk, akkor viszont eljöttünk ide, fogalmam sincs miért. És amúgy nyár van, tehát ez duplán rossz. Tehát feladtam a reményt. Majd holnap. Ekkor viszont eszembe jutott, hogy Skylar, a kutyám kint van az udvaron. Igaz, hogy van kutyaháza, de soha nem megy bele. Ő bezzeg kedveli ezt a hőmérsékletet. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat, és kiszaladtam volna az esőre, hogyha Sky nem állt volna az ajtó előtt bőrig ázva. Felkaptam, és egyből bevittem a fürdőbe megtörölni, és megszárítani.

*1 órával később*

Kiskutyám már boldogan szaladgált a lakásban, és játszott Haileyvel, én pedig felnyitottam a laptopomat, és egyenesen a twitterre mentem. A profilomon láttam egy új tweet-et.

„Nekem van a legtehetségesebb legjobb barátnőm!♥  @hilary_west”

És egy videó csatolva hozzá. Elindítottam. Én vagyok, ahogy a Forever Young-ot zongorázom és éneklem. Kicsit ideges lettem, és már éppen írni akartam neki, hogy szedje le, de megakadt a szemem egy számon. Egy elég nagy számon. 1361-en retweet-elték. Annyi kérdés merült fel bennem. Mégis hogyan? És miért? És hogy? És mi?

A követőim száma az egekben. Megnéztem őket. Akadt egy pár kék pipás. Például Cher Lloyd, a Little Mix, és… A One Direction. Elképedten meredtem a képernyőre. 2 óra alatt? Csipkedtem magam, de rájöttem; ez nem egy álom. Ez maga a megtestesült valóság. Ekkor jött egy üzenetem. Ráklikkeltem, és konkrétan lefagytam. Egy videóüzenet a One Direction-től…

Ha tudni szeretnétek, hogy mi történik ez után, komi+feliratkozás… :*

Prológus

Tudjátok milyen az, amikor minden jó, és hirtelen rosszra fordul az egész?

Hogy milyen, amikor hirtelen döntésre kényszerítenek?

Nos, én igen. A nevem Hilary West. 17 éves vagyok, Londonban élek anyámmal, és egy szem húgommal. Azt hiszem, életem legjobb, és egyben legrosszabb döntése volt az, hogy zongorázni kezdtem. Emiatt hamarosan hírnevem, és öt őrült lakótársam lett. Eközben rám talált az igaz szerelem. Vagy mégsem? Én sem tudom…

Sok minden kiderül a bemutató videóból (lásd előző bejegyzés). ;)

Körülbelül 5 komi után hozom az első részt. Feliratkozókat is várok. :)

Bemutató videó

Sziasztok, ez a blog bemutató videója, hamarosan hozom a prológust. :)

Igazából hirtelen ötlettől vezérelve készítettem, és kikerekedett belőle egy kis történet a fejemben. A gyengébb angolosoknak itt a fordítás:

Nagy döntések, amiket meg kell hoznod...
Nagy hibák, de ez rendben van
És egy napon...
Elválaszthatatlanok lesznek
Tudni fogják, hogy mi az igazi élet, problémákkal és igaz szerelemmel
El kell döntenie, hogy melyik fiú a jobb
Zayn vagy Harry?

Remélem, hogy tetszik. :)