Chapter 3

Sziasztok! Először is, nagyon szépen köszönöm a 7 (!) kommentet, és a 12 (!) tetsziket, meg persze a 10 (!) feliratkozót.♥ Nagyon jól esnek. :')

Amúgy, szerintem elfelejtettem megemlíteni, hogy valami nagy fordulat fog történni (jóval később), ami nincs benne a videóban. Pont azért, hogy ne lőjem le a poént. :D

Btw ez elég rosszul sikerült. =/

Szóval köszönöm, és jó olvasást. xx

„Egy szép, nagy ház előtt voltam. Pár másodperc elteltével megjelent előttem az 5 elképesztően helyes fiú...”

Mind az öten mosolyogva fogadtak, bár amikor nem tudtam megmoccanni se, picit furán néztek rám, de megértettek, és békén hagytak ezzel.

- Sziasztok, Hilary West vagyok – erőltettem mosolyt magamra. Nem mintha nem lett volna kedvem mosolyogni, csak „picit” izgatott voltam.

- Szia – köszöntek egyszerre. Szerintem begyakorolták. Ezután sorban bemutatkoztak, bár erre nem volt szükség, és megöleltek.

- Gyere csak be – invitált be a házba Louis.

- Oké – mondtam zavartan. Mikor beléptem az ajtón, elég szép látvány fogadott. Egyszerű, de mégis modern lakás volt. Semmi csicsa, semmi bonyolult dolog. Két uralkodó szín volt: a kék és a fehér. – Szép a házatok – dicsértem meg.

- Köszi. Most az egyszer kitakarítottunk – kacsintott rám Liam, én meg kis híján összeestem. Én csak zavartan mosolyogtam, amikor is Niall megszólalt.

- Nos. Azért hívtunk ide, mert gyönyörűen zongorázol, és a hangod is lehengerlő – kezdte. – Nagyon örülnénk, ha esetleg játszanál nekünk valamit – nézett rám kérdőn. Hezitáltam egy ideig, mert nagyon lámpalázas vagyok, de most vagy soha alapon belementem. Elvezettek egy jó hosszú úton (túl nagy a ház, már azt sem tudom, hogy hova kell vissza menni), majd bekanyarodtunk balra, ahol fal volt. Őszintén nem tudtam, hogy bele akarnak menni a falba, vagy rossz irányba (Wrong Direction hahaha) fordultak. De akkor megláttam a falon egy kicsi, alig látható lyukat, Zayn pedig előhúzott a zsebéből egy ugyanolyan picike – nyilvánvalóan – az ahhoz tartozó kulcsot, és kinyitotta vele. Kilincs nem volt, ezért csak belökte az ajtót, és belépett. Egy egyszerű teremmel találtam szembe magamat. Igaz, hogy tele volt mindenféle hangszerrel, de attól még nem volt túl komplikált; krémszínű fal, parketta, néhány kép a falon. Zavartan ácsorogtam, de ez nem tartott sokáig, mert Louis megörvendeztetett egy kis… Khm. Nem is tudom minek nevezzem.

- Egy dal vagyok – jelentette ki rezzenéstelen arccal. – Találd ki mi vagyok – erre mindenki elkezdett nevetni, ugyanis Lou ismét hozta a formáját (videónaplók). Én is kuncogtam kicsit, de utána értetlenül néztem rá.

- Most azt akarod mondani, – ráncoltam össze a szemöldökömet. – hogy találjam ki, hogy melyik dal vagy, és azt játsszam el?

A többiek is kérdőn néztek rá, ugyanis senki nem tudta hova tenni ezt a két mondatot.

- Ja – vonta meg a vállát.  – Na, kitalálod? – nézett rám komolyan. A komolyan az nem túl pontos kifejezés erre az arcra… Inkább olyan „na mit tudsz?” arc.

- Persze – egyeztem bele. – Hm – tűnődtem. – Azt hiszem, hogy… A Torn-ra gondolsz.

- Bííííííp. Rossz válasz. A helyes válasz pedig… Harry, dobpergést kérek – „parancsolta” meg neki. – Fresh Prince of Bel-Air.

- Azt hogy zongorázzam el?

- Adok kottát.

- Hát, jó… - egyeztem bele félve. Most minden normális emberben az a kérdés merülne fel, hogy mégis miért félek. Ennek három oka van. Egyes számú indok: ravasz. Nagyon ravasz. Kettes számú: beégek. Hármas számú pedig nincs, mindig eggyel többet mondok. Felállt, és kiszaladt volna a szobából. Volna.

- O-ó… - már a hangján éreztem, hogy van valami baj. – Asszem’ nem nyílik – fordult felénk.

- Mindegy, – szólalt meg Harry. – úgy is tartozik egy dallal – vigyorgott.

- De akkor nem tudja eljátszani a Bel-Air-t – szomorodott el Zayn.

- Ez esetben fejből kellene játszani – mindannyian kérdőn néztek rám, én pedig határozottan bólintottam.

- Oké.

Leültem a zongorához, és spontán játszottam azt a dalt, amelyik eszembe jutott. Ez esetben a választás a One Thing-re esett, mert ezt gördülékenyen tudom játszani, és közben énekelni is. A végére már belejöttem, mégis elkezdett gyengülni a hangom. Ezt a fiúk észrevették, és beszálltak a dalolásba, amitől nagyon boldog lettem. Nem hittem, hogy valaha egy híres együttes lakásában fogok zongorázni, mert ők azt szeretnék. A dalnak vége lett, én pedig sóhajtottam egyet. A srácok pedig vigyorogva gratuláltak, szerintük élőben sokkal jobb vagyok, mint videón. Ráadásul a videó miatt hívtak ide. Ez óriási elismerésnek számít.

- Köszönöm – motyogtam szégyenlősen.

- Nyugi. Engedd el magad – mosolygott rám Zayn.

- Oksi – bazsalyogtam.

- Most, hogy megmutattad a tehetségedet, beszélhetnél magadról – mondta Liam.

- Ömm. 17 éves vagyok, 5 éves koromban költöztünk ide, New York-ból. Anyukámmal és a kishúgommal élek. Van egy kutyám, Skylar. Kedvenc színem a halványrózsaszín, a zöld és a lazacszín (ez de hülyén hangzik oO – szerk.megj.). Imádok görkorizni és úszni is. Na meg hip hop-ozni. Ennyi – fejeztem be a mondandómat.

- Valamit még kifelejtettél. Van barátod…? – harapott picit a szájába Harry.

- Nem, nincs – sütöttem le a szemem. – Igazából sose volt.

- Komolyan? – kérdezték döbbenten. – De hisz’ te gyönyörű vagy, és tehetséges, és… - mondta, de én belevágtam a szavába.

- Vannak nálam szebbek, és tehetségesebbek is. Én nem számítok.

Hirtelen esőcseppek kezdtek lefolyni az ablakon, majd dörgött egyet az ég, de azelőtt még láttunk egy villanást, ami – nagy eséllyel – egy villám volt. A világítás eltűnt. Odakint szörnyű vihar tombolt.

- No para, hívom Pault, úgyis beragadtunk ide – mondta lazán Harry. Ezután már csak egy másodperc alatt történt minden. Feloldotta a telefont, és gyanítom, a névjegyzékben kezdett keresgélni. Abban a pillanatban fülsüketítő csattanást hallottunk, és kipattant egy szikra a telefonból. Hazza eldobta a telefont, ami koppanással ért földet. Mindannyian nagyon megijedtünk, ami érthető ezek után.

- Basszus Hazz – eszmélt fel Niall. – Jól vagy?

- Persze. Csak egy kicsit fáj a kezem – átsimította a kezét, ellenőrizve, hogy vérzik-e. Mikor odaért az ujjbegye az általa fájlalt területre, felszisszent. – Vérzik. Valakinél van zsebkendő?

- Igen, van – válaszoltam. Elkezdtem keresni a táskámat, most csak a tapogató érzékemre hagyatkozhattam. Nagy nehezen megtaláltam, és elkezdtem kutatni benne. Megéreztem a zsepi anyagának tapintását, kivettem a kistáskámból, és odaadtam Harrynek.

- Köszi – még így, a sötétben is látszottak a gyönyörű, zöld íriszei.

- Szívesen – hebegtem. – Meg kellene várni, míg lecsillapodik a vihar… Bár, Londont ismerve, ez eltarthat egy napig is – húztam el a számat.

- Igaza van Hilary-nek.

- De mit csináljunk addig? – tettem fel a kérdést.

- Felelsz vagy mersz! – vágta rá Zayn. – Van valakinél üveg?

- Nálam van, azt hiszem – feleltem, és kutakodni kezdtem a cuccaim között, végül megleltem egy bubisvizes (te jó ég, ilyen szavakat használok?!...) palackot. – Megvan.

- Akkor kezdjük. Pörgetek én – mondta Louis. Az üveg saját maga felé állt meg. – Felelsz vagy mersz? – kérdezte, tulajdonképp saját magától (?). – Felelek! – válaszolt, tulajdonképpen saját magának (?). – Szerinted is helyes Louis? – ismételten magától várta a választ. – A legjobb srác az egész galaxisban! – rebegtette a szempilláit, és vékony hanggal beszélt, amikor is mindenkiből kitört a nevetés, és vagy 10 percig nem hagytuk abba.

- Jó. Lou, megint te jössz, de ha elkezded ezt, ne tudd meg, milyen fájdalmak várnak rád! – „fenyegette” meg Hazz.

- Álmos vagyok – ásítottam.

- Akkor kénytelen leszel itt aludni – tárta szét a karjait Louis.

- Ajj – hisztiztem. – Biztos, hogy nem nyílik az ajtó? – a kérdésemre választ adva, odament az ajtóhoz, és megpróbálta kilökni, sikertelenül. – Akkor jó éjt.

- Ez most komoly? – nevette el magát Zayn.

- Igen, ez komoly. Egész éjjel alig aludtam! – védtem meg magam.

- Jó-jó – adta meg magát. – Niall, hozz valahonnan takarót és párnát… Meg valamit, amivel lekezeljük Harold kezét.

- Hé, ne nevezz Haroldnak! – szólalt fel Harold (már csak azért is).

- Honnan vegyek takarót és párnát, miközben ki sem jutunk? – vonta kérdőre Nialler.

- Igen is Harold-nak foglak nevezni, Harold! Niall, te úgy is itt szoktál aludni néha… Nincs itt semmid? – hunyorított a bradfordi Bad Boi.

- De. Talán. Megnézem! – pattant fel az írmanó.

 Miután talált egy extra hosszú takarót, és két párnát, úgy döntöttünk, hogy aludni fogunk. Ezzel egy baj volt.

- Hé. Én lány vagyok. Aludjak 5 fiúval, egy takaró alatt? – húztam össze a szemöldökömet. Erre elkezdtek gondolkodni, és kijelentették, hogy enyém a takaró. Aztán elkezdtem tiltakozni, hogy igenis övéjük a takaró. Erre ők kikérték maguknak, hogy tiltakozom. Én pedig kikértem magamnak, hogy kikérték maguknak, hogy tiltakozom, és ez így ment vagy fél óráig, míg nem bedobtuk a szunyát mindannyian. Reggel ajtócsapódásra lettem figyelmes, majd valaki berontott abba a szobába, ahol mi is voltunk. Az a valaki pedig a nagyon ideges Paul volt…

4. rész = 5 komi körül + tetszik/nem tetszik/nem rossz + ha lehet, 1-2 feliratkozó...♥