Chapter 4

Itt a negyedik rész, a részletet kitöröltem. Köszönöm a komikat és a tetszikeket. A komiba légyszi valami picit hosszabb véleményt írjatok, lehetőleg a blog kinézetéről, és magáról a történetről. Köszönöm. Hamarosan új kinézet. :)♥
Jó olvasást. :)

- Mi folyik itt, és miért nem voltatok ott a próbán? - kérdezte vörös fejjel Paul.
Én már ébren voltam, csak úgy csináltam, mintha aludnék. A srácok elkezdtek mocorogni a hang hatására, és hogy ne higgyen egy döglött halnak, vagy akármilyen élőlénynek, én is azt csináltam. 
- Ki vagy és mit akarsz? - hallottam egy nyöszörgést a hátam mögül.
- Húzz innen, reggel van - mondta artikulálatlanul Zayn.
- Mi van ha betörő? Ne kergessétek el! - kiáltott fel Louis, belőlem meg kitört a nevetés, ígyhát le is buktam, kénytelen voltam felkelni.
- Jó napot kívánok, Hilary West vagyok - üdvözöltem az immár kedvesebb vonásokkal rendelkező Pault. 
- Mi? - ugrott fel Haz. - Ki van itt? Kinek köszöntél? - árasztott el kérdéseivel. Ahogy felállt, kiderült, hogy éjszaka lekerült róla a pólója, és birtokba vette a takarót. Óvatosan végigmértem, és picit belepirultam. Remélem, nem vette észre egyiket sem. 
- Khm - köszörülte meg a torkát Paul. - Nem akarok zavarni, de miért nem voltatok próbán? - vonta kérdőre szegény Harryt. 
- Mennyi az idő? - kérdezte Hazza. 
- Fél 12 - válaszolt a menedzser. 
- Te jó ég! Bocsi - húzta el a száját. 
- Mindegy - rázta meg a fejét Paul. - Ti együtt vagytok? - nyögte ki.
- Mi?! Nem! - vágtuk rá egyszerre.
- Jó, nyugi. Amúgy Paul vagyok, gondolom tudod. Ezeknek a hülyéknek a menedzsere. Tegeződjünk - kért meg, amire én bólintottam egyet. Közben halvány mosolyra húzódott a szája. - Amúgy elmesélhetnétek, hogy mi is történt - nézett az idő közben felébredező Louis-ra.
- Hát... Ők a hibásak! - mutatott ránk.
- Többes szám? - húztam fel a szemöldökömet, és szerintem elég ijesztően festhettem. 
- Öhm, akarom mondani, a göndörke hibája!
- Nem csináltam semmit! - tiltakozott a "göndörke".
- Valaki értelmes? Liam?
- Átjött Hil (hm, ezek szerint ez az új becenevem), zongorázott, vihar, Harry ujj, felelsz vagy mersz, alvás délután öt körül - vázolta fel tőmondatokban, röviden, hogy mi történt tegnap este. 
- Mi van Harry ujjával? Hogyhogy ötkor aludtatok, betegek vagytok?
- Fel akart hívni, hogy szabadíts ki minket, ugyanis beragadtunk... - tájékoztattam. - Közben vihar volt, csattanás, szikra, véres ujj, betegség nincs - követtem Liam példáját, és tőmondatokkal fejeztem ki magam.
- Értem. Akkor sürgősen megy az orvoshoz - jelentette ki Paul.
- Megyünk - javítottam ki. - Miattam történt ez, ha nem jövök ide, akkor nem ragadunk be, és ha nem ragadunk be, akkor nincs ez az egész.
- Nekem oké - mondta mosolyogva Harry.
- Vas Happenin'? - kelt fel Zayn. - Hm, hm... - húzogatta a szemöldökét, látva, hogy én és Harry még mindig egymást bámuljuk mosolyogva.
- Öö, nekem mennem kellene haza - húztam el a számat. - De mindenképp el szeretnélek kísérni az orvoshoz - mosolyogtam. 
- Oké, akkor hazaviszlek, öltözz át, és mehetünk - egyezett bele mosolyogva.
- Jó.
Elköszöntem mindenkitől.
- Legközelebb is szívesen várunk - ugrándozott Louis.
- Köszönöm - húztam el a számat. Mármint, nem rossz értelemben, hanem először jobbra, majd balra. Najó, nem bonyolítom túl. Mindenféle komplikáció nélkül, mosolyogtam.
- Sziasztok! - búcsúztam el, ők is elköszöntek, mi pedig Harry-vel kiléptünk az ajtón.
- Hol laksz? - kérdezte, én pedig lediktáltam a címet. Kinyitotta az ajtót (micsoda úriember) és mindketten beszálltunk. 
- Szóval, mesélj magadról - kért meg Harry, féloldalas mosolyra húzva a száját. Nem gyengülhettem meg, egyszerűen csak válaszoltam.
- Már mondtam magamról pár dolgot.
- De az kevés. Mondd el a hobbidat, a zenei stílusod, hogy mit szeretsz...
- A hobbim az olvasás és a zenehallgatás. Igazából én bármit meghallgatok... Nincs kifejezetten kedvenc műfajom. Hogy mit szeretek?! - tűnődtem. - A kutyámmal játszani. Ja, és a csokit - bólogattam, fogalmam sincs, hogy miért. Ez van. A tanulástól meg lehet hülyülni.
- Azt én is - utánozta a bólogatásom. 
Az utat végigbeszélgettük. Nevettünk, hülyéskedtünk, de néha előkerültek komolyabb témák is. A "trécselés" közben ment a rádió, csupán háttérzajnak. Hirtelen meghallottam egy ismerős dallamot.
- Héééé. Ez nem a What Makes You Beautiful? - hegyeztem ki a füleimet.
- Héééé. De - vigyorgott, és felhangosította a rádiót. Először csak dúdolgatott, majd halkan énekelgetett. A hangerő egyre csak nőtt, és én úgy éreztem, be kell kapcsolódnom. Ígyhát, határt nem szabva a döntéseknek, én is kieresztettem a hangom, mire Haz rám pillantott, és csak mosolygott, de ő is énekelt. Mikor vége lett a dalnak, lehalkította a rádiót.
- Beállhatnál hozzánk hatodiknak - nevette el magát.
- Félek, hogy ezek után sokan megutálnák a bandát. Lány? Teljességgel lehetetlen. Megtalálnának, és addig tépnék a hajamat, amíg kopasz nem leszek. De lehet, hogy valaki ásóval kergetne - vontam meg a vállam, és igazán hülyének éreztem magam. Létezik olyan ember, aki azt képzeli, hogy ásóval kergetik a Directionerek, rajtam kívül?...
- Ez felülmúlja a képességeiket, legalább is szerintem - röhögött ki. Jogos.
- Nem biztos. Vagy... óó. Mennyi az eshetősége annak, hogy akárki ennek a hírnek a hallatán egy szerszámmal üldözne?
- Úgy tíz százalék. Kezdhetsz félni - pillantott rám, egy pillanatra elszakítva a tekintetét az útról. 
- Itt balra - mutattam a következő kereszteződésre. - A medencés ház a miénk. 
- Oké - mondta, és leparkolt. Kiszálltunk az autóból, és az bejárat felé vettük az irányt. Nem volt nyitva, gondolom, anyuék elmentek itthonról. Előkotorásztam a kulcsom a táskámból, és bementünk a nappaliba.
- Figyi, én most felmegyek, gyorsan letusolok, és indulhatunk - túrtam bele barna hajzuhatagomba. - Várj itt - mosolyogtam rá, ő pedig egy "okés"-sal megnyomatékosította ezt.
Felrohantam az emeletre, és rekordgyorsasággal kiválasztottam a ruhámat. A tusoló alá állva szitkozódtam, mert nem egyből folyt meleg víz, így sikerült lefagyasztanom magamat. Azaz, Hilary, jól csinálod! Pff.
A fürdés után gyorsan felöltöztem, halványan kisminkeltem magam, kifésültem a hajam, és a nappaliban termettem. 
- Indulhatunk? - állt fel bazsalyogva, végigmérve a kanapéról a göndör.
- Persze - kaptam fel a magassarkúmat. 
Az udvarra kilépve automatikusan az égre szegeztem tekintetemet; felhőtlen, kék volt az ég, egyelőre. A levegőt friss, virágillat töltötte be, a saját, kicsi virágoskertem miatt. Mi ez, ha nem tavasz?! Máshol biztosan. De itt, Londonban ez a nyár eleje. 
Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy gyalog indultunk el a kórház felé. 
- Amúgy, eléggé tehetséges vagy - törte meg a csendet. - Hogyhogy? Úgy értem, kitől tanultad mindezt?
- Apától. Ő tanított meg zongorázni. Kezdetekben még csak a Für Elise-t nyomtam, de azt folyékonyan - mosolyodtam el, az agyam emlékezőképessége miatt. Eleve az, hogy még ez megmaradt, de ehhez képek is társultak. Érdekes, de szívmelengető érzés.
- Értem. Amúgy, az a fül melyik is? - ráncolta össze a szemöldökét, én pedig felnevettem. 
- Nem fül, hanem Für Elise. Sok horrorfilmben szerepel. Leginkább a szellemesekben.
- Ó, az a tütütütütütütűű tütütű tütütütűű tű? - próbálta lejátszani hanggal a dallamot, én pedig megszakadtam a nevetéstől, konkrétan sírtam, olyan viccesen csinálta. 
- Igen, igen, az - mondtam, még mindig a könnyeimmel küszködve.
- Játszunk kérdezz-felelek-et? 
- Persze.
- Kezdek. Ömm, mi a kedvenc színed?
- Zöld - válaszoltam gondolkodás nélkül. 
Nem volt időnk folytatni, mert odaérkeztünk. Azonnal fogadott minket, illetve Harry-t az orvos, és kedvesen engem is beinvitált.
Köszönés, panasz, vizsgálás, gyere vissza röntgenre; így jellemezném az ott töltött időt. Közben kiderült, hogy éppen abban a pillanatban is lehet röntgent csináltatni, így belement.
- A röntgenek azt mutatják, hogy... - olvasta le a papírról a furcsa, orvosi kifejezéseket. - Tehát elég nagy probléma van. Megkérdezhetném, hogy hogy történt ez az egész? - elmagyaráztuk neki a baleset okát. - Ebben az esetben fennállhat a (fogalmamsincsminek) veszélye. Vissza tudna jönni két nap múlva? - nézett a naptárjára. 
- Persze - válaszolt (szegény) Harry.
Nem mertem megszólalni. Féltem, hogy miattam van... Az egész. 
- Mi a baj? - nézett rám aggódóan Harry. Nyilván észrevette, hogy van valami. Eleinte tartózkodtam, de végül kinyögtem:
- Hát, én attól félek, hogy van valami gond a kezeddel - sütöttem le a szemem. 
- Ugyan - igaz, hogy nem láttam, de lehetett érezni a hangján, hogy picit elmosolyodott. - Nincs semmi komoly.
- Biztos? - emeltem meg egy kicsit a fejem.
- Biztos - bólintott vigyorogva.
Az út további részét is végigcsacsogtuk, de csak úgy a semmiről.
- Holnapután is bekísérsz? - nézett rám bociszemekkel. Ahahaahaaa. Szóval erre szokták mondani, hogy irresistible (ellenállhatatlan)? Bizonyára.
- Persze!
- Akkor... Majd beszélünk. Várj, nincs meg a telószámod.
Megcseréltük a telefonunkat, hogy be tudjuk írni a számunkat. Valahogy mégis csak meg kell beszélni a dolgokat, nem?!
- Szóval, majd beszélünk  - ölelt meg.
- Oké, szia! 
- Szia - integetett vidáman, én pedig visszaintegettem. Beszállt az autóba, és elhajtott. Még néztem, hogy a délutáni napsütésben elment, és boldogan mosolyogtam utána.

Megkérnélek titeket, hogy ne csak tetszikeljetek, hanem kommenteljetek, véleményezzetek, légyszi. Köszönöm.♥
Következő rész: 5-nél több komi. :)