Chapter 9 (részlet)

Sziasztok... Nos, nagyon sok ideje nem hoztam részt, és ennek oka van, nagyon sajnálom! Én úgy gondolom, hogy nem vagyok ehhez az egészhez jó, nem vagyok olyan író, mint a többiek, laposan, sablonosan írok, egyszóval az egész rossz. Folytatom, mert megígértem magamnak, hogy ezt befejezem, bár az írói válság és a tanulás miatt nagyon lassan fog ez menni. Szóval, aki még olvassa ezt a blogot, attól bocsánatot szeretnék kérni, igyekszem. Ami pedig ezt illeti... Unalmas, béna, sorolhatnám még. Nem akartam tovább húzni az időt, ennyi van kész ebből a részből. Nagyon sokat jelentene nekem néhány visszajelzés, arra kérlek benneteket, hogy ha tudtok, akkor írjatok nekem egy rövid, esetleg hosszú, őszinte kritikát. Köszönöm! És bocsánat a kisregényért, íme a részlet. :)

- Üljetek le! – parancsolta tekintélyt igénylő hangon, mi pedig teljesítettük kérését. – Fent vagytok az egész neten… Fel tudjátok fogni? Egyáltalán felvállalnád a kapcsolatodat, Harry? – nézett a megszeppent göndörkére, aki igazából nem is volt ijedt, amint kiderült a szemei körül könnyen észrevehető nevetőráncokból.

- Én felvállalom – kúszott halvány mosoly a szájára.

- Én… Kell egy kis idő nekem, de az igen felé hajlik.

- Hát akkor áldásomat adom rátok, fiatalok! – vigyorodott el.

- Mindig azt a szót használja, hogy ’fiatalok’? – suttogtam Harry fülébe, visszaemlékezve az ominózus pillanatra, amikor a Direction házban aludtam, és reggel berontott.

- Mi? – visította Louis. – Megcsalsz? Együtt vagytok? – imitált sírást, mi pedig döbbenten néztük végig a jelenetet. Egyébként a sminket nem szedte le továbbra sem. – Hát akkor gratulálok! – jelent meg óriási vigyor az arcán. – Aztán majd csak óvatosan – húzogatta a szemöldökét.

- Louis – ráztam a fejem rosszallóan. – Köszönjük, de hivatalosan nem hiszem, hogy együtt vagyunk – néztem Harry-re, tőle várva a választ, hogy igen vagy nem, de ő úgy nézett rám, mintha nem tudná, hogy mire gondolok, pedig nyilvánvaló volt.

A többiek is gratuláltak, ölelgettek. Nagyon aranyosak voltak. Mivel ilyenben még soha nem volt részem, kínosan és kissé illetődötten álldogáltam egyik lábamról a másikra. Ezt Hazza is észrevehette, mert félve megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Persze, hogy minden rendben van, csak mindjárt elájulok a tökéletes – ezek szerint még nem hivatalosan – barátomtól, ráadásul elég nagy feszültségnek voltam kitéve, de lehet, hogy csak én tudtam be annak a zavartságom miatt. Egy óra múlva, miután kellően kihülyéskedték magukat a fiúk az eddig nem hosszú életű kapcsolatunkon, Paul ragaszkodott ahhoz, hogy hazamehessen a hangzavarból. Nem viccelek, komolyan fogságban tartották szegényt.

Komótosan mentünk be Harry szép, rendezett szobájába. Ledőlt az ágyra, és a plafont kezdte el vizslatni.

- Lennél a barátnőm? – kérdezte reménykedő arccal.

- Öhm… - sütöttem le a szemem. Igazából nagyon szívesen mondtam volna igent, de azt hiszem, hogy így is eléggé előrehaladtunk, nemhogy együtt legyünk. Csak szép lassan. – Harry, ezt megbeszéltük… Nem mehetünk ilyen tempóban. Alig pár napja ismerjük egymást – birizgáltam az ágynemű sarkát.

- És én az alatt a pár nap alatt beléd zúgtam – pirult el.

- Bizonyosodj meg az érzéseidben, az után mondd ki.

- Rendben – sóhajtotta. – Azért eljönnél velem ma randizni? – kúszott szívdöglesztő mosoly az arcára.

- Hm, nem is tudom… - húztam az agyát. – Végül is, miért ne?! – somolyogtam én is. Miután nagyon boldogan tudomásul vette, hogy ma este vele megyek vacsorázni (hú, de nagy dolog… Vagyis én nem vagyok nagy szám, szóval nem értem, hogy miért van annyira oda), hazamentem készülődni.