Halk
léptekkel osontam ki a szobámból, majd be, a folyosó végén lévő hangszigetelt
szobába. Mikor jó kedvem van, ide jövök. Ha rossz, akkor is. A zongorázás
mindig megnyugtat, felvidít, vagy egyszerűen csak boldoggá tesz. Beléptem, és
kulcsra zártam az ajtót. Utálom, hogyha valaki lát/hall, miközben hangszeren
játszom. Ugyanis gitározni is tudok, de csak úgy ahogy. A zongoraszobát (5 éves
koromban neveztem el így, azóta sem változott) azért szeretem annyira, mert a
„plafon” kupolás volt, ráadásul üvegből készült. Így, hogyha felnéztem, láthattam
a csillagos eget, vagy a felhős égboltot.
Helyet
foglaltam a zongora előtt lévő széken, és random játszani kezdtem rajta egy
dallamot. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Éreztem, hogy melyik dallam hogy
passzol össze. Apa tanított meg régen zongorázni. 5 éves voltam. Akkor
építettük meg ezt a szobát, akkor neveztem el zongoraszobának, és akkor
tanított meg apa zongorázni. Nagyon hiányzik, szerintem mindenkinek a
családból, de ezt hozta a sors. Azonban, van egy húgom és anyám, akiket nagyon
szeretek. És ez a lényeg.
Miután
meguntam, hogy egyhelyben ücsörgök, és gondolkodom, inkább visszatotyogtam a
szobámba, és a takarómba burkolózva elaludtam. Hajnal 3-kor kaptam egy
üzenetet.
„Holnap 11-kor gyere a parkba, és
ismertetem a tervet.”
Ki más
lett volna a feladó, ha nem Destiny… mindig is ilyen bolondos lányka volt.
Ezért is szerettem meg. Valamelyest különbözőek vagyunk, de mégis nagyon
kijövünk egymással, úgy körülbelül 7 éve. Amúgy fogalmam se volt, hogy milyen
tervről beszél. Küldtem neki egy „oké”-t, és visszaaludtam.
*
Mint
minden reggel, magamtól keltem fel. A faliórám 8-at mutatott, ami azt
jelentette, hogy van még 2 és fél órám az indulásig. Végtagjaimat dobálva
mentem le a lépcsőn, de mikor megpillantottam Hailey-t (eléggé hasonlít a
nevünk), lefutottam, és egy nagy öleléssel üdvözöltem, mint általában.
- Mit
kérsz reggelinek? – kérdeztem.
- Azt,
amit te – mosolygott rám angyalian. Annyira, de annyira szép. Nagyon hasonlít
apára.
- Minden
reggel ezt mondod – nevettem el magam.
- Igen.
És minden reggel a válaszod az, hogy komolyan gyümölcssalátát kérek-e.
- Szóval
azt kérsz?
- Igen –
bólintott, ezzel megnyomatékosítva azt.
Összevágtam
minden gyümölcsöt, ami elém került. Almát, barackot, banánt, ananászt… és facsartam
egy kis citromlevet is hozzá, majd elkészítettem. Betettem a hűtőbe, hogy
öltözködés után Hailey társaságában elfogyasszam.
Felrohantam
a szobámba, és keresgélni kezdtem a gardróbomban. Végül - a londoni időjárást
figyelmen kívül hagyva - egy farmersort és egy smaragdzöld póló mellett
döntöttem, amin egy ’New York’ felirat díszelgett. Nem több mint 1 óra múlva csengetésre
lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtót, majd őszinte meglepődésemre Destiny
állt az ajtóban.
- Gyere
be – invitáltam, mire ő köszönt, és belépett az ajtón.
- Pár
óra múlva jövünk – mondta anya, majd kilépett az ajtón, a húgom után.
-
Szóval, akkor ki sem megyünk a parkba? – húztam fel nevetve a fél szemöldököm,
amit fogalmam sincs, hogy csinálok.
- Nem.
- Hát,
akkor menjünk fel.
Utunk a
szobámba vezetett, de Destiny csak felkapta a laptopomat, és bement a zongoraszobába,
így kénytelen voltam követni. Ösztönösen felnéztem, és csak annyit láttam, hogy
nagy esőfelhők gyülekeznek felettünk. Erre ügyet sem vetve lehuppantam Des
mellé a kis kanapéra, majd azt figyeltem, hogy mit tevékenykedik.
- Nem
játszanál nekem valamit? – kérlelt.
- Tudod,
hogy nem szeretem… De csak neked, csak most lejátszok egy dalt. Remélem, hogy
különlegesnek érzed magad emiatt – mosolyodtam el.
- Hát
persze. Na de most ülj le szépen, és nyomkodd azokat a nemtudom miket –
sürgetett.
- Oké. Amúgy
billentyűk. Melyik dalt?
- Hmm –
tűnődött – Forever Young – pattogott szórakozottan.
Lenyomtam
az első billentyűt, majd a másodikat. Tudomást sem vettem arról, hogy itt van
az első ember, akinek 10 éves korom felett zongorázok, és mellé énekelek is.
Csak hagytam, hogy magával ragadjon a zene, a dallam, ami megtanított arra,
hogy higgyek magamban. Folyamatosan éreztem Des tekintetét magamon, de nem
zavart. Mikor befejeztem a dalt, sóhajtottam egy nagyot, majd egyszerűen csak a
magas hangokkal kezdtem el játszani. Kérdő tekintettel fordultam legjobb
barátnőm felé, ő pedig csak csillogó szemekkel, elismerően bólintott. Még
valamit pötyögött a gépen, utána pedig közölte, hogy haza megy.
- Majd
beszélünk. Telefonon – hangsúlyozta ki az utolsó szót.
- Oké.
Amúgy milyen tervről beszéltél? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Á, semmi,
semmi… - legyintett vigyorogva. Még ugrándozott egy ideig, hogy milyen jó
ötletei vannak a jövőre nézve, majd egy ölelés után hazaindult. Abban a
pillanatban pedig hazaérkeztek anyáék.
-
Hoztatok bubis vizet? – érdeklődtem (na jó, fogalmam sincs, hogy minek írom ezt
bele - szerk. megj.)
-
Persze.
- Köszi,
felmentem – majd egy fél literes buborékos vizet felkapva felszaladtam a
szobámba.
Vettem
egy frissítő fürdőt, abban a reményben, hogy elszaladhatok egy közeli cukrászdába,
enni egy szelet sütit. Minden héten egyszer szoktam csak ilyesmi édességeket
enni. Viszont akkor már követelem. Kiszálltam a tusoló alól, és egy törölközőt
magam köré csavarva mentem vissza a szobámba. Akkor viszont kinéztem az
ablakon, és azt láttam, hogy szakad az eső. Sok mindent szeretek Londonban, de
az időjárással soha nem voltam kibékülve. Ragaszkodtam a rövid sortokhoz, a
szoknyákhoz, a fürdőruhákhoz. És hogy miért?! Egészen 5 éves koromig Venice
Beach közelében laktunk, akkor viszont eljöttünk ide, fogalmam sincs miért. És
amúgy nyár van, tehát ez duplán rossz. Tehát feladtam a reményt. Majd holnap.
Ekkor viszont eszembe jutott, hogy Skylar, a kutyám kint van az udvaron. Igaz,
hogy van kutyaháza, de soha nem megy bele. Ő bezzeg kedveli ezt a
hőmérsékletet. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat, és kiszaladtam volna az
esőre, hogyha Sky nem állt volna az ajtó előtt bőrig ázva. Felkaptam, és egyből
bevittem a fürdőbe megtörölni, és megszárítani.
*1 órával később*
Kiskutyám
már boldogan szaladgált a lakásban, és játszott Haileyvel, én pedig
felnyitottam a laptopomat, és egyenesen a twitterre mentem. A profilomon láttam
egy új tweet-et.
„Nekem van a legtehetségesebb
legjobb barátnőm!♥ @hilary_west”
És egy videó csatolva hozzá.
Elindítottam. Én vagyok, ahogy a Forever Young-ot zongorázom és éneklem. Kicsit
ideges lettem, és már éppen írni akartam neki, hogy szedje le, de megakadt a
szemem egy számon. Egy elég nagy számon. 1361-en retweet-elték. Annyi kérdés
merült fel bennem. Mégis hogyan? És miért? És hogy? És mi?
A követőim száma az egekben.
Megnéztem őket. Akadt egy pár kék pipás. Például Cher Lloyd, a Little Mix, és…
A One Direction. Elképedten meredtem a képernyőre. 2 óra alatt? Csipkedtem
magam, de rájöttem; ez nem egy álom. Ez maga a megtestesült valóság. Ekkor jött
egy üzenetem. Ráklikkeltem, és konkrétan lefagytam. Egy videóüzenet a One
Direction-től…
Ha tudni szeretnétek, hogy mi
történik ez után, komi+feliratkozás… :*

1. Ez nem egy hosszú rész. Ez pont egy megfelelően hosszú rész, ezt a betűmennyiséget máskor is elvárom. 2. Itt abbahagyni? Normális vagy te??? 3. Nagyon tetszik a sztori. <3
VálaszTörlés1. Nekem hosszú. :$
Törlés2. Bocsi, de ez alap szabály. :D
3. Köszönöm. :)<3
Húúú, imááááááádooom *-*
VálaszTörlésNagyon siess a kövivel ^^
Nagyon tetszik a történet és komolyan itt abbahagyni ?! Gonoszság :P Várom a folytatást :)
VálaszTörlésSzia,
VálaszTörlésne haragudj, hogy ide írom, de elkészült a kritika amit kértél!:)
http://wlaatr.blogspot.hu/2013/02/life-is-gamble.html
xxx.
Sziaa:) nagyon várom a kövit, siess!:))
VálaszTörlésMesteri lett.^____^ most olvastam csak de szupeer.:33
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia meghoztam a kritikát! :) http://sstronglife.blogspot.hu/2013/03/life-is-gamble.html
VálaszTörlés