Chapter 1

Halk léptekkel osontam ki a szobámból, majd be, a folyosó végén lévő hangszigetelt szobába. Mikor jó kedvem van, ide jövök. Ha rossz, akkor is. A zongorázás mindig megnyugtat, felvidít, vagy egyszerűen csak boldoggá tesz. Beléptem, és kulcsra zártam az ajtót. Utálom, hogyha valaki lát/hall, miközben hangszeren játszom. Ugyanis gitározni is tudok, de csak úgy ahogy. A zongoraszobát (5 éves koromban neveztem el így, azóta sem változott) azért szeretem annyira, mert a „plafon” kupolás volt, ráadásul üvegből készült. Így, hogyha felnéztem, láthattam a csillagos eget, vagy a felhős égboltot.

Helyet foglaltam a zongora előtt lévő széken, és random játszani kezdtem rajta egy dallamot. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Éreztem, hogy melyik dallam hogy passzol össze. Apa tanított meg régen zongorázni. 5 éves voltam. Akkor építettük meg ezt a szobát, akkor neveztem el zongoraszobának, és akkor tanított meg apa zongorázni. Nagyon hiányzik, szerintem mindenkinek a családból, de ezt hozta a sors. Azonban, van egy húgom és anyám, akiket nagyon szeretek. És ez a lényeg.

Miután meguntam, hogy egyhelyben ücsörgök, és gondolkodom, inkább visszatotyogtam a szobámba, és a takarómba burkolózva elaludtam. Hajnal 3-kor kaptam egy üzenetet.

„Holnap 11-kor gyere a parkba, és ismertetem a tervet.”

Ki más lett volna a feladó, ha nem Destiny… mindig is ilyen bolondos lányka volt. Ezért is szerettem meg. Valamelyest különbözőek vagyunk, de mégis nagyon kijövünk egymással, úgy körülbelül 7 éve. Amúgy fogalmam se volt, hogy milyen tervről beszél. Küldtem neki egy „oké”-t, és visszaaludtam.

*

Mint minden reggel, magamtól keltem fel. A faliórám 8-at mutatott, ami azt jelentette, hogy van még 2 és fél órám az indulásig. Végtagjaimat dobálva mentem le a lépcsőn, de mikor megpillantottam Hailey-t (eléggé hasonlít a nevünk), lefutottam, és egy nagy öleléssel üdvözöltem, mint általában.

- Mit kérsz reggelinek? – kérdeztem.

- Azt, amit te – mosolygott rám angyalian. Annyira, de annyira szép. Nagyon hasonlít apára.

- Minden reggel ezt mondod – nevettem el magam.

- Igen. És minden reggel a válaszod az, hogy komolyan gyümölcssalátát kérek-e.

- Szóval azt kérsz?

- Igen – bólintott, ezzel megnyomatékosítva azt.

Összevágtam minden gyümölcsöt, ami elém került. Almát, barackot, banánt, ananászt… és facsartam egy kis citromlevet is hozzá, majd elkészítettem. Betettem a hűtőbe, hogy öltözködés után Hailey társaságában elfogyasszam.

Felrohantam a szobámba, és keresgélni kezdtem a gardróbomban. Végül - a londoni időjárást figyelmen kívül hagyva - egy farmersort és egy smaragdzöld póló mellett döntöttem, amin egy ’New York’ felirat díszelgett. Nem több mint 1 óra múlva csengetésre lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtót, majd őszinte meglepődésemre Destiny állt az ajtóban.

- Gyere be – invitáltam, mire ő köszönt, és belépett az ajtón.

- Pár óra múlva jövünk – mondta anya, majd kilépett az ajtón, a húgom után.

- Szóval, akkor ki sem megyünk a parkba? – húztam fel nevetve a fél szemöldököm, amit fogalmam sincs, hogy csinálok.

- Nem.

- Hát, akkor menjünk fel.

Utunk a szobámba vezetett, de Destiny csak felkapta a laptopomat, és bement a zongoraszobába, így kénytelen voltam követni. Ösztönösen felnéztem, és csak annyit láttam, hogy nagy esőfelhők gyülekeznek felettünk. Erre ügyet sem vetve lehuppantam Des mellé a kis kanapéra, majd azt figyeltem, hogy mit tevékenykedik.

- Nem játszanál nekem valamit? – kérlelt.

- Tudod, hogy nem szeretem… De csak neked, csak most lejátszok egy dalt. Remélem, hogy különlegesnek érzed magad emiatt – mosolyodtam el.

- Hát persze. Na de most ülj le szépen, és nyomkodd azokat a nemtudom miket – sürgetett.

- Oké. Amúgy billentyűk. Melyik dalt?

- Hmm – tűnődött – Forever Young – pattogott szórakozottan.

Lenyomtam az első billentyűt, majd a másodikat. Tudomást sem vettem arról, hogy itt van az első ember, akinek 10 éves korom felett zongorázok, és mellé énekelek is. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a zene, a dallam, ami megtanított arra, hogy higgyek magamban. Folyamatosan éreztem Des tekintetét magamon, de nem zavart. Mikor befejeztem a dalt, sóhajtottam egy nagyot, majd egyszerűen csak a magas hangokkal kezdtem el játszani. Kérdő tekintettel fordultam legjobb barátnőm felé, ő pedig csak csillogó szemekkel, elismerően bólintott. Még valamit pötyögött a gépen, utána pedig közölte, hogy haza megy.

- Majd beszélünk. Telefonon – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Oké. Amúgy milyen tervről beszéltél? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Á, semmi, semmi… - legyintett vigyorogva. Még ugrándozott egy ideig, hogy milyen jó ötletei vannak a jövőre nézve, majd egy ölelés után hazaindult. Abban a pillanatban pedig hazaérkeztek anyáék.

- Hoztatok bubis vizet? – érdeklődtem (na jó, fogalmam sincs, hogy minek írom ezt bele - szerk. megj.)

- Persze.

- Köszi, felmentem – majd egy fél literes buborékos vizet felkapva felszaladtam a szobámba.

Vettem egy frissítő fürdőt, abban a reményben, hogy elszaladhatok egy közeli cukrászdába, enni egy szelet sütit. Minden héten egyszer szoktam csak ilyesmi édességeket enni. Viszont akkor már követelem. Kiszálltam a tusoló alól, és egy törölközőt magam köré csavarva mentem vissza a szobámba. Akkor viszont kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy szakad az eső. Sok mindent szeretek Londonban, de az időjárással soha nem voltam kibékülve. Ragaszkodtam a rövid sortokhoz, a szoknyákhoz, a fürdőruhákhoz. És hogy miért?! Egészen 5 éves koromig Venice Beach közelében laktunk, akkor viszont eljöttünk ide, fogalmam sincs miért. És amúgy nyár van, tehát ez duplán rossz. Tehát feladtam a reményt. Majd holnap. Ekkor viszont eszembe jutott, hogy Skylar, a kutyám kint van az udvaron. Igaz, hogy van kutyaháza, de soha nem megy bele. Ő bezzeg kedveli ezt a hőmérsékletet. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat, és kiszaladtam volna az esőre, hogyha Sky nem állt volna az ajtó előtt bőrig ázva. Felkaptam, és egyből bevittem a fürdőbe megtörölni, és megszárítani.

*1 órával később*

Kiskutyám már boldogan szaladgált a lakásban, és játszott Haileyvel, én pedig felnyitottam a laptopomat, és egyenesen a twitterre mentem. A profilomon láttam egy új tweet-et.

„Nekem van a legtehetségesebb legjobb barátnőm!♥  @hilary_west”

És egy videó csatolva hozzá. Elindítottam. Én vagyok, ahogy a Forever Young-ot zongorázom és éneklem. Kicsit ideges lettem, és már éppen írni akartam neki, hogy szedje le, de megakadt a szemem egy számon. Egy elég nagy számon. 1361-en retweet-elték. Annyi kérdés merült fel bennem. Mégis hogyan? És miért? És hogy? És mi?

A követőim száma az egekben. Megnéztem őket. Akadt egy pár kék pipás. Például Cher Lloyd, a Little Mix, és… A One Direction. Elképedten meredtem a képernyőre. 2 óra alatt? Csipkedtem magam, de rájöttem; ez nem egy álom. Ez maga a megtestesült valóság. Ekkor jött egy üzenetem. Ráklikkeltem, és konkrétan lefagytam. Egy videóüzenet a One Direction-től…

Ha tudni szeretnétek, hogy mi történik ez után, komi+feliratkozás… :*